Sziasztok!
Nos ez a bejegyzés kicsit más lesz, mint az eddigiek, de ezt muszáj leírnom.
Ma már nem tudom hanyadjára fog el a sírás, percenként jutnak eszembe a hétvége emlékképei. Miért sírok? Nem tudom, talán túl sok volt az a szeretet amit kaptam és most így tör a felszínre. De talán kezdjük az elején...
Péntek hajnali kettő, három körül. Fekszek az ágyamba és nem tudok aludni. Úgy érzem magam, mint 12-13 évesen egy-egy kirándulás, nyaralás előtt. Izgulok. Izgalommal tölt el az, hogy tudom a mai nap láthatom azokat az embereket, akiket nagyon szeretek. Aztán eszembe jut, hogy reggel fel kéne kellnem, ráparancsolok saját magamra és végre elalszom.
Reggel 9 körül ébrsztőt kapok, ígértem, hogy segítek a festésben. Eleinte csak nyűglődöm és a szemeimet sem nyitom ki, hisz még alig aludtam, én még úgy szeretem az ágyam és ekkor jön a megvilágosodás: Reggel van, végre! Délután már láthatom őket! Ezzel a felismeréssel kipattan a szemem és a lábam már a földön van. Hozzá kell tennem ilyet tőlem nem látni általában! Pár óra múlva már a konyhában állok és ásítozva adogatom a festőrollit, miközben percenként nézek az órára, hogy mikor is indulhatok már készülődni. Anya közben főzi a kaját, és én csak úgy érzem, nem bírok enni, mert már annyira várom. Azért persze csak ettem.
Végre a konyha azon része, mely célként ki volt tűzve a pénteki napra elkészül, így dél, fél egy körül bemegyek a szobába és elkezdem össze pakolni a cuccaimat a hátizsákba. Olyan kevésnek tűnik, szinte biztos vagyok benne, hogy itthon hagyok valamit. Aztán kimegyek megebédelni, majd be a fürdőbe. Időközben a gépet már vagy 3x kapcsoltam ki és be, mert olyan nagyon elvette ez az eszem, hogy mindent elfelejtettem amit meg akartam nézni.
Kettő órakkor összecuccolva, indulásra készen ülök a konyhában és nem győzöm kivárni, hogy elteljen az az 5 perc, amikor mehetek ki a buszhoz. Megemlíteném általában az utolsó pillanatban esem ki a kapun és rohanok át a buszhoz. És végre indulhatok!
A vasútra érek fél 3-ra, de már tudom, hogy Gabiék vonata késik, tehát kibattyogok a peronra és várok. Istenem, hogy milyen rossz várni! A bemondóból folyton csak azt hallom, hogy a vonat 15 percet késik. Aztán egyszer csak bemondja, hogy érkezik. Felugrom a padról és tekintgetek a messzi távolba ahol a vonatot láthatnám. A bemondó, úgy hiszem kicsit elsiette ezt a bejelentést, mivel még vagy 5 perc múlva ért be a vonat.
Tehát 3/4 3-kor végre két kukac leszáll a vonatról és máris magamhoz szorongathatom őket. A szívem majd kiesik a helyéről, hiszen ők már itt vannak. A másik vonat indulásáig még van egy óra, így kiülünk a fűre és előkerül A füzet. Alig vagyok velük 10 perce már dőlök a röhögéstől, a vigyor levakarhatatlan az arcomról.
Fél 4-kor elérkezettnek látjuk az időt, hogy kimenjünk a peronra, hiszen nem sokára jön a vonat Vikivel és Dettivel. Időközben jegyeinket beszereztük, Narikából csavartunk egy kis narancslevet, hogy ne szomjazzunk és legyeket párosítottunk, illetve azt végezték maguk Gabi táskáján. Tehát a peronon állva ismét elfog az izgalom, mikor is befut a vonat, mi pedig az ablakokat bámuljuk, hol lóg ki egy integető Viki-kukac. Meg is látjuk, a vonatra szinte felrepülünk (pedig még pillangóvá sem alakultam :P ) és az ott lévő két kukac nyakába vetjük magunkat, majd bekuckoljuk magunkat a kabinba. A poénokat öntjük magunkból, a hasam már a fáj a nevetéstől, Gabi feltapad az üvegre a rózsás gatyájával, Nari a felsőjét húzogatja és Chérie felfedezi a szemeimet. A szem a lélek tükre. Az enyém már a színén is mutatja ezt. Színváltós szemmel próbáld meg letagadni a hangulatod! Elárulom, ez lehetetlenség. Tehát innentől kezdve küldöm a boci szemeket. Mellesleg, ki látott már zöld szemű tehenet? Segond nekem összejön, már ott fel akarnak engem zabálni, pedig nem is én vagyok egy narancs.
Hirtelen ránézek az órámra és azt veszem észre, hogy 5 perc múlva fél 6, ami azt jelenti, hogy 5 perc múlva végre láthatom azt a nagyon okos doktOrit és magamhoz szorongathatom Fillem. És végre beérünk. Sorszámot kell húzni, az öleléshez lassan, de megéri!
Felérünk az albérletbe és neki esünk a folyadék állománynak. (Nem, nem az alkoholtartalmúnak...még :P ) A sok ölelgetés, nevetés után előkerül a tokjából Detti csellója, majd megszólaltatja és azt hiszem a levegő és az idő is megáll arra az időre. Mindenesetre körülöttünk biztos. A gépek videófelvevője beélesítve mindenkinél és közben tátott szájjal bámulunk és a zene átjár minket. Igen ez olyan méééééééééély pillanat, azt hiszem. Végül mindenki megcsodálja és kipróbálja ezt a csodát amit az az angyalka csalt ki belőle. Tartózkodva, de én is odaülök és hangot csikarok ki belőle. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek aki ártatlan szemmel néz a világra és felfedezi, hogy ha megnyomja a maci hasát, akkor az zenélni kezd.
Kipillantok az ablakon és azt veszem észre, hogy már sötétedik. Nagy nehezen összeszedjük magunkat és elindulunk a boltba. Hát az indulás volt az, ami nállunk a legnehezebben ment. Igazából, hogy miért is mentünk a boltba este 3/4 9-kor azt mindenki képzeletére bízom, azt hiszem nem okoz túl nagy problémát. Mellesleg Viki olyan érzékkel nyúl az M&M-ekhez, hogy látatlanba 7-et vesz ki.
Az albérletbe visszaérve megrendeljük az esti pizzát vacsoraként, majd elkezdődik a fürdés ritus. Mire bepakolok a fürdőbe és előkészülök, hogy akkor most én megtisztulok, megérkezik a pizza, a pizzafutárral. Fincsi. Melyik? Azt kell mondjam mind kettő! :P Na nem félreérteni, a futáron csak a szemünk legelt.
A pizzaszeletek elfogyasztása után és a rituálé befejeztével előkerül a vásárolt termék, a poharak megtelnek és a kedvünk, ha lehet még fokozni, hát még jobb lesz. Gabival és Vikivel kb elfoglajuk az erkélyt, ott nincs olyan meleg, na meg ott Gabival füstölhetünk is. A nevetésből azt hiszem sosem fogyunk ki és percről perce csak azt látom, hogy a szeretet megnyilvánul. Egy ölelés balra, egy jobbra és már fordulunk újra balra a következőhoz. Mindenki konzervdoboza nyílik ki. (ezt muszáj volt xD) Megalakul a kórusunk is, a szomszédok legnagyobb örömére gondolom, de annyira nem zavartatjuk magunkat.
Hajnali 2 körül a szobában a villany leoltódik, kik az ágyban susmognak, kik kinn ülnek az erkélyen és a szívek megnyílnak és kiömlik onnan minden. Emberi sorsok, és olyan dolgok, amit átélve senkinek nem kívánunk. És ekkor látom a legtisztábban, hogy milyen kincsekre is bukkantam. Az értékük felbecsülhetetlen és itt vagyunk egymásnak. Egy perc és azon kapom magam, hogy mindannyian kinn ülünk az erkélyen egymást ölelve könnyektől ragyogó szemekkel. Felnézek az égre és nem is hiszem, nem merem elhinni, hogy ezeket a kincseket nekem szánták és mégis. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de olyan hálás vagyok érte, hogy azt szavakkal kifejezni nem lehet. "Sírtunk és aztán nevettünk" - kerül bele a füzetecskébe és még valami, amit örökre a szívünkbe véstünk: "Nincs az a távolság..."
Túlesvén ezen az érzelmi hurrikánon felfedezzük, hogy már hajnalodik és nekem sétálhatnékom támad. A kis csapat erre gyorsan összekapja magát és sétálunk a hajnalba. Néhány ember kószál rajtunk kívül az utcán, de mi csak egymást látjuk és érezzük. Majd jön a zseniális ötlet, hogy már nem éri meg lefeküdni aludni, menjük, szedjük össze magunkat és induljunk Szoboszlóra. Mindenki helyesel, így 5.10-kor már a buszon ülünk.
Szoboszlóra érkezvén 10 perces alvás után, amit a buszon megejtettünk, indulunk a Coopba, reggeliért és közben ismét izgalom kap el, mert várom már azt a kukacot akiért ide jöttünk. Már lassan elalszunk ülve és álva, mikor meglátjuk, hogy nagy-álmos szemekkel közelít felénk Kriszti. Ismét jön a sorszámhúzás az ölelésre.
Végre 7-kor kinyit a bolt és mi ellepjük. Közben egy kutyus is megérzi a szeretet és szeretne csatlakozni, ölelésben ő sem hagyott minket. A strandra beérve én már úgy érzem, mintha legalább egy 10 óra lenne, pedig még csak alig múlt el 7. A medence szinte csak a miénk, de csak 8-tól. A medencében való huncutkodásokat néha felváltja a parton való fáradt kidőlések, de mire vízbe érünk már ismét kipattan a szemünk. Ebéd után alszunk egy órát (már aki), majd be a vízbe és előkerül a labda. Kriszti bemutatja a vizen lebegés technikáját, melyet mindenki szeretne elsajátítani, így mindenki próbál a labdára felülni, több kevesebb sikerrel. Aztán végül a labda megadja magát. Hogy és mikor ezt nem tudom, mert én épp nem voltam ott, de szerintem sok volt neki a megrázkódtatás. A medencében megy a szemezés, nem csak én eresztek ám boci szemeket. Végül a vizibiciklikben kötünk ki. A két izgága kis kukac pedig fickándozik benne és az idegeinken, 12 szem tapad rájuk. Percenként kapok egy miniszívrohamot azoktól a mozdulatoktól, de túléljük.
És eljön az első búcsú ideje. Krisztit ott kell hagynunk. Sorszámhúzás, jó tanácsok, utolsó pillantások, integetések, majd a busz elindul velünk vissza Debrecenbe. A fáradság erőt vesz rajtunk, a buszon szétszóróodva egymásra borulva engedjük eluralkodni magunkon a fáradságot egy kicsit. Viki a vállamon alszik, és annyira édes legszívesebben ott ölelgetném, de hagyom hagy aludjon. Beérünk Debrecenbe még fagyizunk egyet, majd albérlet, fürdés, vonatnézés, végül 11-kor már mindenki húzta a lóbőrt.
Nem akartam, de eljött a reggel és tudtam nemsokára elválunk. Nem akartam, így inkább még nem is gondoltam rá. Viki volt a mi gondoskodó anyukánk kaptunk tőle reggelit, és megörökítette, hogy azért aludtunk mi.
A vasútállomáson állva a búcsú pillanatában egy ölelés közben jön az első gombóc a torkomba. A vonat elindul és a szívem egy része ott maradt a két Névrokonkámnak és Fillemnek. A vonat út már megint olyan gyors volt. Bezzeg máskor... És Viki ott maradt, mi meg leszálltunk. Újabb gombóc amit lenyeltem. Gabiékat végül feltettem a vonatra a gombóc egyre nagyobb volt, végül ők is elmentek. És egyedül voltam. Csak az emlékek. A gyönyörű emlékek, melyeket újra átakarok majd élni. És át is fogok. A mai napom azóta pityergéssel és alvással telt, majd megkaptam a képeket és elolvastam Lio blogját. És amint olvastam biztos voltam benne, hogy mindannyian ugyanezeket éltük át, és ugyanezek vannak mindannyiunk szívébe.
És annyira hiányoztak, akik nem lehettek ott, folyton emlegettük őket, és reménykedve tekintettünk a jövőbe, amikor őket is újra láthatjuk.
Utolsó mondatként csak annyit, hogy köszönöm nektek mindezt, nem tudom mivel érdemeltem ki, hogy ennyi szeretet kapjak, de nem is érdekel, csak magamba szívom és tartalékolom a következő találkozóig, amikor majd ismét feltöltődöm. Szeretlek titeket!!!
