Sziasztok!

Éreztétek már azt, amikor azt hiszed túl vagy valamin, vagy valakin, aztán jön egy sugallat, vagy egy történés és visszaesel ugyanoda, ahol azelőtt voltál? Na igen valami hasonló történt velem tegnap...

Face-re kitettem egy számot, ami illett a hangulatomhoz: broken angel. És a leginkább rám illő sor belőle: I'm so lonely broken angel. Picit megint szenvedtem, megint előjött a Kakukkos história emlékképe és hogy vége... Egész nap ez a szám ment a fejembe.

Este már a sokadik személy nyomott rá lájkot...meg is értem, mert végülis jó szám...megnézem, hogy ki az...és nem hiszek a szememnek. Ő lájkolta. Lájkolta azt a zenét, ami kifejezi azt, hogy én jelenleg szenvedek miatta! Jó, igazából tudom, hogy szereti azt a számot, mert még akkor kiposztolta, mikor együtt voltunk, de akkor is, na! Miért lájkolja azt a számot, amiben én szenvedek miatta?! Jó őszintén most kicsit túloztam, de azért csak felzaklatott egy picit, maga a tény, hogy ő lájkolta valamimet. Mióta szakítottunk semmim nem lájkolta, nem is beszéltünk, semmi.

És ez még mind semmi. Kezdenék ebbe belenyugodni, hogy jól van, tudom, hogy szereti ezt a számot na, mikor is rám ír msn-en! Hát azt el nem tudom mondani. Na az tényleg felzaklatott. Elfogott a remegés meg minden, ami lehet. Csak általános dolgokról beszélgettünk, elmeséltem neki, mik az új terveim, mik történnek velem mostanában. Érdeklődött. És beszélgetés közben vettem magam észre. Az egész beszélgetés alatt, ugyan remegtem, de végig fülig ért a szám, a hajamat pakolgattam, bájologtam, pedig nem is látott. Csak bennem maradt reflexszerű dolgok? Nem sajnos nem. Ezeket a dolgokat csak vele szemben csináltam és csinálom.

Egy 15 percet beszélgettünk kb, mert aztán én mentem aludni, de az a 15 perc olyan volt szinte, mint azelőtt. Amikor még nem voltak veszekedések, nem éreztem figyelem hiányt, nem éreztem féltékenységet. Igen, ez a 15 perc felkavart bennem mindent. Szívem szerint írtam volna neki, hogy hiányzik és még mindig szeretem, de nem tettem. Nem tettem, mert sajnos nem hallgathatok a szívemre. Az agyamra kell hallgatnom, aki tudja, hogy nem jó nekem, ha vele vagyok. És értelme sincs újrakezdeni sem, hiszen tudom, hogy szeptembertől megy ki Hullba. És amúgy is: felmelegítve csak a káposzta jó! És igen, mindezt tudom és racionálisan átlátom, de mégis fáj. Rohadtul tud fájni a hiánya. És ugyan én szakítottam, de ennél rosszabb nincs, mikor én magam úgy szakítok, hogy még szeretem. Ez saját magam büntetése.

Áhh borzalmas vagyok. Olyan vagyok, mint egy hisztis p***a. És miközben tőle itt szenvedek, aközben, meg kavarom az életemet azzal, hogy melegen tartok egy még el sem kezdődött dolgot egy másik hím nemű egyeddel. És azt is racionálisan látom, hogy ő csak búfelejtőnek kellene. És ezt meg nem kellene. Bár ez egy kicsit ennél sokkal bonyolultabb. Erre tettem is utalást előző blogbejegyzésemben. Nem mintha most kibogoztam volna azokat a szálakat. :S Áhh mindegy ez bonyolult, ezzel a résszel még mindig úgy vagyok, hogy inkább személyesen mesélném el. Már akinek...

És, ha okos lennék, mint amilyen nem vagyok, akkor tegnap annyit kellett volna mondanom neki, hogy én még nem akarok most vele beszélgetni, mert ez nekem nem jó. De nem tudtam ezt mondani. Egyrészről, mert azzal, hogy rám írt, már mindegy volt, másrészt meg mert vágyom arra, hogy beszélgessünk, hiszen még szeretem.

Miért ilyen bonyolult ez? Vagy inkább úgy kérdezem: miért teszem magamnak ezt ilyen bonyolulttá? Hmm ez költői kérdés marad.

Hát ennyi...

Bye Daisy