Sziasztok!

Azért nem a megszokott narancssárga betűvel írok, mert sokkal sötétebb a jelenlegi álláspontom, mint, hogy színesbe lássam a világot. Ígértem, hogy blogolok, így hát meg is teszem. Leírom mik szakadtak rám. Szépen, sorjában. Kezdjük az elején.

Pár héttel ezelőtt megtudtam, hogy nem sikerült a nyelvvizsgám. Sikertelenségem innen indult el.

Aztán jött a csütörtök. Kaposváron voltam beteljesíteni legnagyobb álmom, vagyis, hogy színésznő legyek. Persze nem sikerült. Enyhébben megfogalmazva közölték velem, hogy esélyem nincs a pályán.

E kettő még nem is annyira tört le, talán mert számítottam, hogy sajnos ez így fog alakulni. Lehet rossz volt a hozzáállás, bár azért reméltem, tehát nem voltam teljesen negatív. Na mindegy.

Csütörtökön holt fáradtan hazaértem 2 nap alatt 12 órát utaztam, plusz a stressz, hát kifáradtam, mit ne mondjak. Hazaérve vágytam arra, hogy gondoskodást, megértést, támogatást kapjak. Én naiv azt hittem az ember szerelme ezért van, hogy támogassa a másikat, mellette álljon. A nagy lószart! Képembe röhögött az élet és megmutatta mit is érdemlek. Csak egy annyit kaptam, hogy hülye vagyok, minek oda mentem, miért nem a pestire stb. Próbáltam magyarázni, hogy miért döntöttem így, hogy talán én kicsit jobban belelátok a dolgokba, mivel már azért jó pár éve benne vagyok ha egy kis részről is ebben a világban. De a nyilast meggyőzni...mission impossible. Szerinte ez nincs így. És ezzel el voltam intézve. Semmi, hogy nem baj, te megpróbáltad, vagy egyéb más kedves szó. Ültem tovább néztem a camon keresztül, unatkoztam, fáradt voltam. És csak azt láttam, hogy milyen jól elbeszélget valaki mással, mosolyogva, felszabadultan. Én meg ülök, nézem és csak azt érzem, hogy amit az elején kaptam a teljes figyelmet, nekem ebből már szinte semmi sem jut. És ez már nem most kezdődött, már egy jó ideje figyelgetem, ahogy mással beszélget. És ne legyek féltékeny. Hogy a fenébe ne, mikor a kezemből csúszik ki az, amiről azt hittem az enyém?! De talán csak én hittem...ostoba voltam. Már belátom, de ez nem javít a helyzeten. Ettől függetlenül ugyanúgy fáj. És fáj az is, hogy mielőtt kimondtam a végét, mondtam, hogy hagyom őt beszélgetni. És a szemembe hazudta, hogy most ráírt mindenki, pedig 2 hónapja senki. Vicces... És aztán még az ő lelke volt sértve, hogy én nem kérdeztem meg, hogy vele mi történt. Bocsánat, hogy nem ápolgattam a kicsi, pici lelkét, mert meghúzták egy vizsgán, amit majdcsak felvehet még újra és megpróbálhatja, mikor nekem épp az álmaim törtek össze. Jó persze, nem látszott rajtam. Nem mutattam, de egy kis tüskét azért kaptam. Így kimondtam a végét. De, ami még ennél is jobban fájt, hogy nem fogta fel miért. Ő azt hitte, csak szimplán féltékeny vagyok és majd holnapra kipihenem. De nem, nem bírtam tovább sanyargatni önmagam. Nem bírtam elviselni, hogy nem kapok már szinte semmit. Nem kaptam azt a szeretetet, törődést amire vágytam volna. Nincsenek nagy elvárásaim, tényleg nincsenek, nekem nem nehéz megfelelni, nagyon egyszerű a képlet: szeressen úgy ahogy vagyok, és álljon mellettem és támogasson. Ez olyan nehéz? Olyan nehéz lett volna találkozni velem? Az utóbbi hónapokra már szinte csak virtuális kapcsolatot éltünk. Ha hetente találkoztunk, akkor sokat mondtam. És mégis kitartottam, reméltem, majd jobb lesz, majd lesz rám több ideje. Majd felmegyek msn-re és beszélgetünk, megbeszélünk valamit. Aztán felmentem msn-re és volt, hogy néztem, ahogy mással beszélget. És aztán felvillanyozva megkérdezi, hogy holnap találkozunk? Örülök, mint majom a fejének, megkérdezem, hogy és mit csinálunk? Erre a válasz: msn-ezünk. Kösz... Én nagyon sokáig tűrtem, és aláztam saját magam. De elég volt. A legrosszabb, hogy tudom így jobb nekem, mégis rohadtul tud fájni.

És ez még mind semmi. Ez volt a csütörtöki napom. Pénteken felkelek, leülök a gép elé és mit tudok meg? Nem sikerült az írásbeli záróvizsgám sem. Semmi, soha, semmi... Na itt a jéghegy köztem és a jövő között. Mivel ez nem sikerült, így ugyan még szóbelizni mehetek, meg a szakdogám is megvédhetem, de nem lesz papírom. Majd jövőre mehetek újra. És ha papír nincs plusz pont sincs, ha plusz pont nincs nem vesznek fel sehova alapszakra, ha nem vesznek fel, akkor... ugyan mihez kezdek? Egyetlen esélyem van, de az olyan halovány és olyan kivitelezhetetlen, főleg ebben a nagy sötétségben ahol vagyok. Ez nem más, mint az érettségim. Annak holnap tudom meg az írásbelinek az eredményét, és talán ha nem sikerült olyan rosszul (amire semmi bizonyíték), akkor talán a szóbelivel még húzhatok rajta és talán van esélyem bekerülni. Talán... De ez a talán nagyon rezeg... Június 6.-án van a szóbelim, van 28+28+21 tételem összesen és ennek kb. a fele nincs kidolgozva, nemhogy megtanulva. És június 2.-án van a szóbeli záróvizsgám, tehát addig képtelenség, hogy azzal is tudjak foglalkozni. A szóbelimnek viszont meg kéne lennie, mert ha a szakdogavédésem sincs meg, akkor még egy új szakdogát is írhatok. Tehát ha így nézem, akkor lesz durván 4 napom kidolgozni és megtanulni érettségire a dolgokat. Bár ez holnap eldől, mert ha az írásbelim úgy sikerült, akkor már a szóbelire fölösleges is elmennem. És ha meg nem megyek el akkor jó kérdés, hogy mihez kezdek, vagy egyáltalán minek is élek. Jó, hogy akkor ért ez a sok minden, akkor roppantam össze, mikor itthon voltam, így legalább anyáéknak sikerült életet önteni belém. Ha nincsenek, lehet, hogy elkövettem volna valami butaságot. Így most nagyon kilátástalan az egész helyzetem. Gőzöm nincs mihez kezdek magammal. Anyáék mondták, hogy majd dolgozok egy évig, aztán megcsinálom az írásbelit, meglesz a papírom, meg a pluszpont és mehetek vissza. Igen ám, de jövőre már megint akarnak változtatni a felvételi eljáráson, 2 emelt érettségi, meg egy természettudomány...Semmi esélyem egy normális életre. Aztán meg maradjak itthon és élősködjek anyáék nyakán? Nem erre nem vagyok képes. Majd megyek a tescoba terméket pakolni, aztán majd csak megélek valahogy. Ha meg nem, hát így jártam...

Na és mindezen események súlyával indultam el pénteken örülni más boldogságának és révbe ért életének: mostoha nővérem esküvőjére. Hát nem volt könnyű, főleg, hogy nagyon rég, nagyon máshogy terveztem el. Úgy gondoltam lesz valaki mellettem. De nem volt. Annyiból jó volt, hogy legalább egy-egy időre sikerült a gondolataimat elterelni, így olyankor egész jól éreztem magam. Aztán szombaton a lagzin, meg Rozi gondoskodott arról, hogy elfelejtsem a gondjaim. Sikerült is tőle más állapotba kerülnöm, szerintem nem a legszebb látvány voltam, de legalább jól éreztem magam. Vasárnap már nem ezt mondtam, mikor is még aznaposan ránk virradt a reggel, nem sok alvással... Így a vasárnapot leginkább csak fetrengéssel töltöttem. Azért este csak felhajtott a kíváncsiság, beléptem rejtve msn-re és ott fogadott a valóság: fent volt, de az én arcom helyett ismét az övé volt a kép, és a pár nappal előtte olvasható kiírás (HIÁNYZOL ♥♥♥♥♥ SZERETLEK Picur!!!! ♥) már eltűnt. Tehát most már ő is komolyan vette és tényleg vége. Véglegesen. Nincs újra.

Hát ez van...több sebből is vérzek... :( Ugyan hol vannak most az én angyalaim? :'(

Bye Daisy